Pápán a pipagyártás a 19. század elejétől a 20. század közepéig a hazai agyagpipa-gyártás dunántúli központja volt. Egészen 1950-ig működött ez a kézműves ág városunkban. Mívesen kidolgozott, változatos pipafajtákat készítettek. A népszerű cseréppipákat öt zsidó család által működtetett üzemben állították elő. A legnagyobbak: Toch, Schlesinger és Boscowitz. Ezek a gyárak nagyszámú szakmunkást foglalkoztattak. Két kisebb üzemet Reinitz Jakab és Deutch Náthán alapított.
A pápai pipák leggyakoribb alapanyaga az égetett agyag volt, ezenkívül gyártottak tajtékból, kőcserépből és fából is. A zsíros, vastartalomban gazdag nyersanyagot Zirc, Városlőd, Szentgál, Várpalota és Öcs határából szerezték be. A díszesebb, kiállításra készülő darabok faragásához szobrászokat alkalmaztak. A pipakupak készítését a piparezezők végezték sárgarézlemez vagy ezüstlemez felhasználásával. A pápai cseréppipák égetés után nyers, famintázatú, mázas vagy bükk- és tölgyfa fűrészpor felhasználásával fekete színben készültek. A pipaszárakat meggy- vagy bükkfából esztergálták. A csutora/szopóka szaruból, csontból, esetleg borostyánból készült. A pipatóriumok legnagyobb pápai gyártója Böhm Samu csont-esztergályos volt. A kész pipákat a gyártók névvel, cégjelzéssel látták el: „Toch Papa”, „Slezinger”, „Boscowitz”, „Schemnitz”, „Mikulás”, „Honi Gyárt. Boskovitz”, „Honi Ipar”.
Az első ismert pápai pipagyártó Toch Sámuel volt, aki feltehetőleg 1801-ben kezdte el az ipart. Átlagban 50 munkást foglalkoztatott és évi 80-100 ezer pipát forgalmazott. Az üzemet veje, Braun Dezső vette át utána.
A Boscowitz-féle pipa-, kályha- és agyagárugyár 4 generáción keresztül gyártotta termékeit. Az üzem végleges profilját Boscowitz Sámuel csont-esztergályos és pipagyáros alakította ki. (Ő 1860-ban született, a család cégalapítása pedig már 1842-ben megtörtént, Lajos utca 1297. szám alatt – ma Széchenyi utca.) Szakmájának legsokoldalúbb, képzett mesterévé vált. Ügyes kezű, kitűnő mintázó volt. Műhelyében fekete rézkupakos kőcserép és fehér kávéházi tajtékpipák, s zománcozott zöld, kék, piros agyagpipák is készültek. A századfordulón a cigaretta megjelenésével a pipázási szokások megváltoztak, beszűkült a piaca a pipának, ezért az agyagáru-gyárban a cserépkályhák- és pipák mellett kőedénygyártásba kezdett. Sámuel 1939-es halála után a holokauszt is beleszólt a gyár további életébe, 1950. január 13-án kelt végzéssel végleg felszámolták az üzemet.
A gyártás megszűnése utáni évtizedekben a gyártók és az ipartörténeti emlékek is fokozatosan feledésbe merültek. A mívesebb darabokat elsősorban a Gróf Esterházy Károly Múzeum, egyéb múzeumok, és magánygyűjtők őrzik.
A városunkban 150 éven keresztül működő 5 gazdaságtörténetileg jelentős pipagyártó manufaktúrában ipartörténeti és kultúrtörténeti szempontból is fontos tárgyakat állítottak elő.
