A tanítóképzés története az elmúlt évszázadokra nyúlik vissza és szorosan összefügg a református kollégium, majd a református főiskola működésével. A kollégium végzett tanulói közül sokan lettek tanítók a múlt századokban, de még nem volt szó tervszerű tanítóképzésről. A dunántúli református egyházkerület vezető egyházi és világi tagjai 1849-től folytattak olyan tevékenységet, amely arra irányult, hogy a városban az új idők követelményeinek megfelelő tanítóképzés is gyökeret verhessen. Az 1886/87-es iskolai évtől önálló tanítóképzőt állítottak fel. A nagy reményekkel indított intézet azonban mindössze négy évet élt, mert 1890-ben a református egyházkerület anyagi okok miatt a további tevékenységét megszüntette.
A pápai református tanítóképző bezárása és a képzés megszüntetése fellobbantotta a népiskolai tanítóhiány felszámolásának igényét. A vallás- és közoktatási miniszter 32819/1896. számú, a veszprémvármegyei királyi tanfelügyelőségnek küldött leirata intézkedett a tanítóképző-intézet felállításáról. „Pápa rendezett tanácsú város képviselőtestületének f.évi április hó 25-én 46. kgy. sz.a. hozott és Veszprémvármegye törvényhatósága által május hó 12-én 173. számú végzésével szabályszerűen megerősített határozatában foglalt ajánlatoknak elfogadása mellett, Pápán az 1896/7 tanév elején magyar tannyelvű, magyar kir. tanítóképző-intézetet állítok.”
Az intézet igazgató-tanácsa 1896. október 21-én tartotta meg alakuló ülését Vargyas Endre megyei tanfelügyelő elnökletével, aki a tanács tagjainak bemutatta Szováthy Lajost, az intézet első igazgatóját. Az intézetben a rendszeres tanítás 1896. november 3-án kezdődött el. A város képviselőtestülete vállalta, hogy a tanítóképző intézet felépítéséig a működéshez szükséges elhelyezéséről a saját költségén gondoskodik, így bérbe vette a református egyházkerület tulajdonát képező, 1793-ban épült Főiskola utcai (ma Petőfi utca) kétemeletes, úgynevezett Ó-kollégium egy részét. Az állami tanítóképzés tehát abban az épületben kezdődött Pápán, amelyben többek között sok neves hazánkfia: Jókai Mór, Petőfi Sándor, Orlay Petrich Soma, Eötvös Károly, Thaly Kálmán, Kerkápoly Károly szerezte meg a pályafutásukhoz szükséges alapismereteket.
A következő években az intézet tanulóifjúsága nem várt ütemben szaporodott. Az 1899-1900-as iskolai évben már az egész Ó-kollégiumot betöltötte a növendékek serege, mivel közben párhuzamos osztályok nyíltak. A kezdeti elég mostoha elhelyezésű évek után 1899-ben megindult az intézeti építkezés előkészítése és megkezdése, majd egy esztendő múlva, 1900-ban fel is épült a végleges és a messze jövőnek szánt „otthon”.
Az intézet igazgatóinak mindegyike sokat fáradozott az intézet jó hírnevének gyarapításáért: a benne folyó munka szervezésében példamutató tevékenységet végeztek, egyébként is országosan élen járó, kimagasló pedagógusok voltak, olyan egyéniségek, akik a tanítóképzés ügyét mindennél fontosabbnak tartották és egyéni életüket sem kímélve szolgálták. Ők valóban a fejlődés szolgálatának élharcosai voltak.
Szováthy Lajos (1896-1902), Láng Mihály (1902-1904), Pethes János (1904-1913), Kötse István (1913-1921), Sarudy Ottó (1921-1923), Szarka Lajos (1923-1933), Kraft József (1933-1934), Szemerédi János (1934-1938), Csekő Árpád (1938-1945), Zala István (1945-1946), Dr. Csoknyai József (1946-1958), Baksa József (1959)
A növendékek felvételét kérelem alapján döntötték el, amely csak a növendék zenei hallása és testi egészségi állapota megfelelése esetén vált végérvényessé.
A tantárgyakat kezdettől fogva úgy állították össze, hogy a kellő elméleti és gyakorlati tudást minden növendék elsajátíthassa. 1925-ig négyéves képzés folyt, a közismereti tárgyak mellett lélektant, neveléstant, módszertant, neveléstörténetet és iskolaszervezet-tant tanultak. Az oktatás legfontosabb műhelye a gyakorlóiskola volt. Minden növendék hospitált és nagy élmény volt számukra a gyakorlóiskolai tanítók munkája, mert azok a tanításnak nemcsak tudói, hanem szinte művészei voltak.
Az intézeti nevelésben jelentős szerep jutott a mezőgazdasági munkának, azon belül a gyümölcsfanevelésnek, a konyhakertészetnek és méhészetnek is.
A tanítóképző intézet fennállása óta mindig szó volt arról, hogy a továbbfejlesztése, magasabb szintre emelése elkerülhetetlen. A tanári kar kezdettől fogva e gondolat híve volt, sokat fáradoztak az adottságok jobb, eredményesebb kihasználásáért. Pár évtized múlva az intézet olyan képet mutatott, mint a serdülő, aki kinőtte a ruháját.
1903-ban az intézet tanári kara memorandumot terjesztett fel Széll Kálmán, akkori miniszterelnökhöz, az intézettel kapcsolatban létesítendő gyermekvédelmi intézmények tárgyában. A terjedelmes irat alapos, pedagógiai szempontból is kifogástalan elképzelést tartalmazott, melyre valószínűleg még csak választ sem kaptak, mert annak semmi nyoma nem lelhető fel. A következő évben gazdasági szaktanítóképzés megteremtésén fáradozott Láng Mihály igazgató, ismét sikertelenül.
Az intézet állami továbbfejlesztése sem valósult meg, helyette csak öt évfolyamú képzés indult az egész országban 1925-ben.
A tanítóképző akadémiák szervezése 1939-ben kezdődött, amikor az I. évfolyamra már líceumi növendékeket iskoláztak be. A háború után létesített „általános iskolák”-kal szinte egy időben születtek a pedagógiai főiskolák, amelyeknek az volt a rendeltetésük, hogy a felső tagozat számára megfelelő szaktanárokat képezzenek. A minisztérium Pápára is tervezett pedagógiai főiskolát, melynek szervezésével az intézet igazgatóját, dr. Csoknyay Józsefet bízták meg. Az igazgató a tanári testülettel karöltve hozzá is látott a szervezéshez, de a minisztérium még ugyanabban az évben ismeretlen okok miatt a szervezést leállította.
1957-ben ugyancsak a minisztérium Pápa város vezetőségéhez azt a kérdést intézte, hogy a felsőfokú tanítóképző intézet tanárai részére tudna-e 12-18 lakást biztosítani. A városi tanács nem tudta a kérést teljesíteni, mellyel az intézet sorsa megpecsételődött. Legalábbis így tartják még ma is, de sokkal valószínűbb, hogy már jóval előbb eldőlt, hogy az intézetet nem fejlesztik tovább.
1956-ban azonban már olyan hírek terjedtek el, hogy az intézet megszüntetésére hamarosan sor kerül, amely a Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1958. évi 26.sz. törvényerejű rendeletével be is következett: „A tanítók és óvónők képzésére a művelődésügyi miniszter felügyelete és közvetlen irányítása alatt álló, felsőfokú intézményként működő tanítóképző-intézetet, illetőleg óvónőképző-intézetet kell létesíteni…… az 1950. évi 42. törvény alapján működő tanító-, és óvónő-képzőket fokozatosan meg kell szüntetni.” E törvényerejű rendelet alapján a Pápai Állami Tanítóképző Intézet 1959-ben megszüntette működését.
A győri Apáczai Csere János Felsőfokú Tanítóképző igazgatóhelyettesi állását 1959. január 1-jétől dr. Csoknyay József töltötte be. Intézeti tanárként kapott ott állást dr. Barcsai Tibor, Baksa József, Cziráki Lajos és Illyés József. A tantestület több tagja pedig Szombathelyre került a Felsőfokú Tanítóképzőbe: Hollósy Tibor igazgatóhelyettes, Békefi Aladár Gábor, Lux Ibolya intézeti tanár, Békefi Aladárné és Hollósy Tiborné gyakorló iskolai nevelő.
A tanulóifjúságból mindössze egy IV. osztály maradt, akik a győri képzőhöz kerülve tettek érettségi vizsgát 1960-ban.
A Veszprém Megyei Önkormányzat Közgyűlésének Veszprém Megyei Értéktár Bizottsága a nemzeti értéket 2022. február 10-én felvette a Veszprém Megyei Értéktár kulturális örökség szakterületi kategóriájába.
https://ertektar.vpmegye.hu/index.php/veszprem-megyei-ertektar/kulturalis-orokseg/11-veszprem-megye-ertektar/kulturalis-orokseg/131-a-papai-tanitokepzo
